Krajczár Gyula Jr.

A lényeg

A nap híre. Mostmár szinte biztosra vehető, hogy Apáék nem mennek Washingtonba. Ezt néhány perccel ezelőtt közölte velem Apa, személyesen.

A probléma

Ez az én jövőmre vontakozóan komoly kérdéseket vet fel. Ami egyértelmű, hogy nem biztos, hogy beköltözhetek Budapestre a nyáron és így az sem, hogy az unokaöcsémmel lakjak együtt. Ami sokak számára nem túl egyértelmű (de nekem igen), az az, hogy ha minden marad a régiben és én maradok Bicskén, akkor rövid úton ki fogjuk kaparni egymás szemét.

A stratégia

Mostanában eléggé figyelünk rá, hogy ne legyenek köztünk komolyabb súrlódások, és ez részben sikerül is. A néhány évvel ezelőtti legkomolyabb probléma az volt, hogy én dohányzom. Mivel ezt ők nem akarták elfogadni (legalábbis addig amíg egyetemista nem leszek), ezért én a szobámban dohányoztam, ami természetesen napi szintű veszekedésekhez vezetett. Aztán ez a helyzet, nem túl elegánsan de megoldódott, történt ugyanis, hogy egyetemista lettem. Az új helyzet új problémákat szült (keveset vagyok itthon, nem tanulok rendesen, stb.), de a változásokat mindenki gyorsan feldolgozta és a problémák helyét újak vették át.

Ezek már sokkal inkább a napi gyakorlatra, a mindennapos, mondhatni átlagos dolgokra koncentrálódtak. Az olyan apró problémák, mint a "nem mosogattál el," "nem vitted a helyükre a tiszta ruháidat," "ne azt egyed, hanem mást," kerültek fókuszba. Namost, ha én komolyan gondolom, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon, akkor ezen apró dolgok elsimításával kell bizonyítanom.

Itt az egyedült persze képletesen értem, hiszen ha úgy történnének a dolgok ahogy én (mi) azt elképzeltük, akkor Ádámmal laknék egy lakásban. Ez azonban szülői szempontból igenis egyedüli létnek számít. Nem gond, ezt már rég feldolgoztam.

Az említett apró dolgok elsimítása persze nem csak az én feladatom lenne, hanem nekik is kéne alkalmazkodniuk néha. A példáknál maradva nemcsak én nem szoktam elfelejtkezni a mosogatásról, ők is. A dolog furcsasága, hogy ha lépten nyomon el-el felejtem a "dolgomat," akkor jön a letolás. Ha viszont eszembe jut olyankor, amikor nekik nem, akkor meg milyen rendes vagyok. Ezen is túl tudom tenni magam. A másik kettővel hasonló a sztori, csak éppen ritkán jön a dicséret.

Ezért aztán az a feladat áll előttem, hogy ezeket a problémákat egyoldalúan kell megoldanom. Ezzel, és csak ezzel tudom bizonyítani, hogy valamennyire képes vagyok egyedül is "vigyázni" magamra.

A megoldott problémák újabbakat szülnek (mint már ezt tapasztaltam korábban), de azt hiszem ideje mint kiképzésre tekinteni rájuk. Nem problémák ezek, hanem az célhoz vezető út állomásai. Nem tudom ugyan, hogy mik kerülhetnek elő, de vannak vadabbnál vadabb ötleteim.

A hiba a stratégiában

Amiről még nem esett szó és egyben a legkényesebb kérdés, a tanulmányaim kérdése. Szülői szempontból teljesen érthető, hiszen hiába intézem tökéletesen a ház körüli dolgokat, ha nem tanulok akkor kuss a nevem. Épp ezért tekintem a stratégiám másik sarkalatos pontjának az egyetemet.

A fontossága azonban meg is rémít. Nem vágyok másra, csak arra, hogy az éjszakai busszal mehessek végre haza valahonnan, csak arra, hogy legyen még öt percem szunyókálni reggelenként, csak arra, hogy reggel nyolcra vagy fél kilencre bemehessek a céghez és leülhessek alkotni. Ez tölti ki a gondolataimat. De rá kéne végre döbbennem, hogy ahhoz, hogy ide eljussak tanulnom kell. Sokat, keményen. Tudnom is kell azt amit tanulnom kéne, hiszen ez lesz a szakmám. De nem megy. Nem tudok leülni, hogy akkor én most igen. Itthon nincs hozzá hangulatom, közösen meg nem az igazi. Olyankor nem a megértésre törekszünk, nem arra, hogy használhatót tanuljunk, hanem a kettesre. A kettes jó, mert nem buktam meg. De a kettes nem jelenti azt, hogy tudom is az anyagot. Nem tudom, ez tény. Nincs mit rajta magyarázni.

A Konklúzió

A kívánt cél eléréséhez nagyon komoly változtatásokat kell felmutatnom. A háztáji tevékenységek igazából nem okoznak gondot, a tanulás már annál inkább. Meg kell tanulnom tanulni... Ez itt az igazi probléma.