A cím és a kép mindent elmond. De annak aki nem érti: Ma sikeresen letettem az első MCP vizsgámat ASP.NET (webfejlesztés) témakörben. 735 pont, 700-tól van meg. Kicsit remegett a kezem mikor a gombra kattintottam, de csupa jó hír várt a következő oldalon.
Phoenix
The phoenix is my symbol
It is my sign
For it is my strength
My souls twine
For I am the phoenix
I am the fire
Death and rebirth
In me is one pyre
In flame immortal
My soul consumes
The universal power
Through which life blooms
For I am a god
I am life
My glory be crowned
Naught rage I with strife©2004 Joseph Palladino
Ezt adtam fel a tavalyi nyár végén, hogy elérjek felnőtt, komoly dolgokat... Hogy olyan lehessek, mint Apa... Megérte?
Gondoljatok csak bele, 1990(1980!) előtt születettek, azaz MI, kész csoda, hogy életben maradtunk. Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, sőt még biztonsági öv se nagyon, viszont bizton tudhattuk,hogy a gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem voltak semmi furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem voltak felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, nemhogy könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. Egész nap kint voltunk, a szüleink pedig csak sejtették, hogy élünk és megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy mobil. Nyáron a derékig érő fűben és közeli kiserdőkben játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk allergiás roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, hogy a sárkányfű, egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, eltört valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, senkit nem pereltek be ezért. Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint nap tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy MCdonaldson edződött átlagos amerikai elhízott kisgyerek is helyből nyomna egy hátra szaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. Gondoljunk a zsíroskenyérre,a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit tettek bele), az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt vagyunk. A kakaóban nem volt A,B,C,D és E vitamin, viszont "bedeko"-nak hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt ittunk, ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény cukorból készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul ettük a fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt,a WC pereme alatt pedig a baktériumok ezreinek a kolóniái telepedtek meg a még háborítatlan nyugalomban,a pre Domestos korban.
Ezek voltunk mi.
Hősök?
Talán.
Hősei egy letűnt kornak, amelyen a mostani fiatalok értetlenül mosolyognak...
Forrón ajánlom különböző - általam ismert, de meg nem nevezett - ultramodern anyukáknak...
Mégscsak lesz BKV-sztárjk. Frenetikus. Még jó, hogy nem írok ZH-t pénteken. Ami rosszabb, hogy így az öregdáik találkozó is skippelésre kerül, illetve a csütörtöki ZP nyitót is át kell gondolni.
Emellett az egyetlen említésre méltó történése a mai napnak, hogy visszaigazolták az MCP vizsgaidőpontomat. Jövő hét kedden mehetek reggel 9-re vizsgázni, reméljük sikerrel, ha már a hétvégét erre kell szánnom a Jelek helyett....
A lényeg
A nap híre. Mostmár szinte biztosra vehető, hogy Apáék nem mennek Washingtonba. Ezt néhány perccel ezelőtt közölte velem Apa, személyesen.
A probléma
Ez az én jövőmre vontakozóan komoly kérdéseket vet fel. Ami egyértelmű, hogy nem biztos, hogy beköltözhetek Budapestre a nyáron és így az sem, hogy az unokaöcsémmel lakjak együtt. Ami sokak számára nem túl egyértelmű (de nekem igen), az az, hogy ha minden marad a régiben és én maradok Bicskén, akkor rövid úton ki fogjuk kaparni egymás szemét.
A stratégia
Mostanában eléggé figyelünk rá, hogy ne legyenek köztünk komolyabb súrlódások, és ez részben sikerül is. A néhány évvel ezelőtti legkomolyabb probléma az volt, hogy én dohányzom. Mivel ezt ők nem akarták elfogadni (legalábbis addig amíg egyetemista nem leszek), ezért én a szobámban dohányoztam, ami természetesen napi szintű veszekedésekhez vezetett. Aztán ez a helyzet, nem túl elegánsan de megoldódott, történt ugyanis, hogy egyetemista lettem. Az új helyzet új problémákat szült (keveset vagyok itthon, nem tanulok rendesen, stb.), de a változásokat mindenki gyorsan feldolgozta és a problémák helyét újak vették át.
Ezek már sokkal inkább a napi gyakorlatra, a mindennapos, mondhatni átlagos dolgokra koncentrálódtak. Az olyan apró problémák, mint a "nem mosogattál el," "nem vitted a helyükre a tiszta ruháidat," "ne azt egyed, hanem mást," kerültek fókuszba. Namost, ha én komolyan gondolom, hogy egyedül is meg tudok állni a lábamon, akkor ezen apró dolgok elsimításával kell bizonyítanom.
Itt az egyedült persze képletesen értem, hiszen ha úgy történnének a dolgok ahogy én (mi) azt elképzeltük, akkor Ádámmal laknék egy lakásban. Ez azonban szülői szempontból igenis egyedüli létnek számít. Nem gond, ezt már rég feldolgoztam.
Az említett apró dolgok elsimítása persze nem csak az én feladatom lenne, hanem nekik is kéne alkalmazkodniuk néha. A példáknál maradva nemcsak én nem szoktam elfelejtkezni a mosogatásról, ők is. A dolog furcsasága, hogy ha lépten nyomon el-el felejtem a "dolgomat," akkor jön a letolás. Ha viszont eszembe jut olyankor, amikor nekik nem, akkor meg milyen rendes vagyok. Ezen is túl tudom tenni magam. A másik kettővel hasonló a sztori, csak éppen ritkán jön a dicséret.
Ezért aztán az a feladat áll előttem, hogy ezeket a problémákat egyoldalúan kell megoldanom. Ezzel, és csak ezzel tudom bizonyítani, hogy valamennyire képes vagyok egyedül is "vigyázni" magamra.
A megoldott problémák újabbakat szülnek (mint már ezt tapasztaltam korábban), de azt hiszem ideje mint kiképzésre tekinteni rájuk. Nem problémák ezek, hanem az célhoz vezető út állomásai. Nem tudom ugyan, hogy mik kerülhetnek elő, de vannak vadabbnál vadabb ötleteim.
A hiba a stratégiában
Amiről még nem esett szó és egyben a legkényesebb kérdés, a tanulmányaim kérdése. Szülői szempontból teljesen érthető, hiszen hiába intézem tökéletesen a ház körüli dolgokat, ha nem tanulok akkor kuss a nevem. Épp ezért tekintem a stratégiám másik sarkalatos pontjának az egyetemet.
A fontossága azonban meg is rémít. Nem vágyok másra, csak arra, hogy az éjszakai busszal mehessek végre haza valahonnan, csak arra, hogy legyen még öt percem szunyókálni reggelenként, csak arra, hogy reggel nyolcra vagy fél kilencre bemehessek a céghez és leülhessek alkotni. Ez tölti ki a gondolataimat. De rá kéne végre döbbennem, hogy ahhoz, hogy ide eljussak tanulnom kell. Sokat, keményen. Tudnom is kell azt amit tanulnom kéne, hiszen ez lesz a szakmám. De nem megy. Nem tudok leülni, hogy akkor én most igen. Itthon nincs hozzá hangulatom, közösen meg nem az igazi. Olyankor nem a megértésre törekszünk, nem arra, hogy használhatót tanuljunk, hanem a kettesre. A kettes jó, mert nem buktam meg. De a kettes nem jelenti azt, hogy tudom is az anyagot. Nem tudom, ez tény. Nincs mit rajta magyarázni.
A Konklúzió
A kívánt cél eléréséhez nagyon komoly változtatásokat kell felmutatnom. A háztáji tevékenységek igazából nem okoznak gondot, a tanulás már annál inkább. Meg kell tanulnom tanulni... Ez itt az igazi probléma.
Íme egy nem éppen tökéletesen renderelt Google Maps. Ezt a képet az Internet Explorer 8 Beta 1 nevű szoftver segítségével hoztam létre. A furcsaság az egészben, hogy (mint az a képen is látszik) az IE7 motorja van bekapcsolva. Ergó a Google Maps IE7-ben is így kell kinézzen... Meg tudja ezt erősíteni valaki?
Aki jelen pillanatban én vagyok, immáron délelőtt tíz óta. Nem nehéz kitalálni, hagymát pucoltam, vágtam fel és utána a marha pörkölt egyik alapanyagaként megdinszteltem.
A pörkölt egész ehető lett, szerintem. Mivel nagy családi ebédre készült, a család természetesen a nagyon finom jelzővel illette. De én tudom, hogy korántsem volt az igazi. Itt-ott elrontottam a sorrendet, kevés volt benne a fűszer, és túl sokat tököltem az előkészítéssel, így nem volt időm elég sűrűre főzni a szaftot. Majd legközelebb...
Ha valaki pörkölt főzésre adja a fejét, akkor íme néhány aranyszabály:
A kezemnek pedig még mindig hagymaszaga van, hiába mostam kezet azóta legalább ötször.
Lassan ennek a hétnek is vége. Kénytelen vagyok leszögezni, hogy egy nagyon jó, mégis negatívumokkal teli hét áll mögöttem. Nem csináltam gyakorlatilag semmit, vagy másnaposan tébláboltam itthon vagy buliztam.
A hét vasárnap kezdődött, a Közlekkari Napok nyitó estjével. Csapatbevonulások, Kőhalmi Zoli, és egy fergeteges buli. Hétfőn persze égre-földre esküdöztem, hogy nem, én ezen a héten többet nem, semmi szín alatt, nemégegyszer. Kedden persze megint buli. Szerdán aludtam, majd csütörtökön jött volna a nagy finálé, az elmúlt három hétben mellőzött Morrison’s. Morrison’s volt, finálé elmaradt.
Másik, kevésbé materialista szempontból megvizsgálva ezt a hetet ugyanakkor elég vegyesek az érzéseim. Az, hogy gyakorlatilag nem voltam csak két órán egész héten, nem zavar. Az, hogy kegyetlenül fáradt vagyok, nem zavar. Két dolog van ami zavar.
Egyrészt az örök téma, a nők. Azok közül is a bunkó nők. Csak ezen az egy hétben több bunkó nőbe futottam, mint előtte nagyon hosszú idő alatt. Nem is emlékszem, hogy ismertem-e, láttam-e ennyit és ilyet. Itt és most megmondom, hogy teljesen mindegy, hogy 17 éves csitriről vagy egyetemista „felnőttről” van szó, az ok nélküli bunkózás nem tolerálható, arról nem beszélve, hogy érthetetlen. Ha valami nem tetszik, akkor azt nyugodtan szavakba lehet önteni, meg lehet beszélni. Ha nem jutunk dűlőre, ez van; de játsszunk nyílt lapokkal, mert ez a játék nem játék...
A másik sarkalatos kérdés, ahogyan korábban már utaltam rá a Morrison’s. Ugye az volt a terv, hogy jöjjön a grand finale, egy hatalmas bulival lezárjuk a hetet. Csütörtök este hol máshol, mint Morrison’sban az Operánál! Már amikor bementünk érződött, hogy nem lesz jó. Egyrészt újra megjelent az öreg bajszos kidobó. Nem biztonsági, kidobó. Egy utolsó suttyó barom. A korábbi biztonságiakkal meg lehetett beszélni az ügyeket, sőt vették a fáradságot, hogy köszönjenek mikor belépünk. Ők úgy dolgoztak, hogy a munkájukat elvégezzék, hogy a vendégek jól érezzék magukat és nem utolsó sorban a Morrison’sra mint szórakozóhelyre is jó fényt vessenek.
Erre jön ez a marha. Látszik rajta, hogy azt hiszi, mindenki azért megy oda, hogy őt láthassa. Egyszemélyes hadseregként vonul végig a termeken, mindenkit félrelök aki az útjába kerül. Amíg a régiek úgy tudtak kivinni bármilyen részeg vagy agresszív embert, hogy az senkinek fel nem tűnt, ez csak üt. Az első rossz mozdulatra, csúnya tekintetre, mosolyra, bármire ami az ő 50 centis körzetén belül történik üt. Csak egy példa: Tegnap állok a tömeg szélén, a pincér srác éppen furakszik kifelé egy fullra teli rakott tálcával a kezében. Kicsit oldalra léptem, hogy utat adjak neki, de közben kicsit nekimentem az említett vadbaromnak. Erre a válasz? Egy könyökös a hátamba. Nem fájt, nem követte semmi, még hátra sem fordult. Csak ütött... Nem értem az ilyen embert.
Arról már szót sem ejtek, hogy a jól megszokott törzsközönség jelentős hányada nem volt ott (talán a fent leírtak miatt?), a pultosok is mintha mások lettek volna, egyszóval lapos volt. Jövő héten nyit a ZP, ha csütörtökön nem is, de pénteken öregdiák találkozó után le kéne nézni. Mert a ZP az mégiscsak ZP.
És akkor a nagy összefoglalás. Ez a hét nagyon jó volt, viszont csak a negatívumok fognak belőle megmaradni. De azok bizony örökre...
Carpe Diem – ez volt az a hét...